Létezik örök szerelem?

Hiszek, mindig is hittem abban, hogy létezik olyan szerelem, mely kitart az egész életen át.

          Muszáj, hogy legyen, mert annak a csodás érzésnek, meg kell tudni maradni! Akkor is, hiszem, ha az emberek csak „rózsaszín” ködnek nevezik, minden, a szerelemben megtapasztalt nagyszerű érzés ellenére.

        Miért „rózsaszín köd”? Mert azt tartják, hogy biztosan elmúlik. Sőt, gyakran amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan múlik is el. Ez valóban sok esetben, így is van. De miért tűnik-tűnhet el ilyen gyorsan?

       Két ok miatt.

       Az egyik: az emberek a kényelmüket keresik a kapcsolatukban, elfelejtik teremteni a mindennapi jó érzéseket. Azokat, amiket még a kapcsolat elején, az „együttjárás” időszakában még megtettek.

        Hiszen a „randira”, a szép ruha mellé a figyelő, figyelmes, gondoskodó tekintetük és egész lényük is odakerült. Igyekeztek elkápráztatni, elbűvölni a másik felet. Ez marad el részben vagy teljesen az együttéléskor! Minél előbbre megy az idő, s évek telnek el, az annál inkább gyakoribb.

       A másik: csak a jót várják, akarják a kapcsolatban, hogy mindig minden szép lesz. Így a megoldandó feladatok, nehézségek, éket ütnek a két ember közé. Ilyenkor a másiktól várják, hogy majd ő megtesz, elintéz, felvállalja, előteremti a szükséges pénzt, gondoskodik róla, hogy…

       Én úgy tartom, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha minden nap teremtik. Ha minden nap teszel a párodnak valami jót: írsz egy kedves sms-t, fent maradsz, míg hazaér, figyelmes vagy vele, kikészíted, elkészíted… amire szüksége van. Elmész helyette…, finom vacsorával várod, vagy épp virággal a kezedben érsz haza, s azzal leped meg, megvakargatod a hátát, vagy magadtól ajánlkozol, hogy segítesz és kiviszed a szemetet…

       Nem kell és nincs is szükség arra, hogy a „toronyórát lánccal” vidd haza, vagy a „csillagokat az égről hozd le” neki. A fontosság a figyelemben rejlik, a kedves szavakon, a törődésen, a kettesben eltöltött mézédes pillanatokban!

       Miért jutott ez pont most az eszembe, amikor mindenki az elmúláson mereng, s meghalt szeretteinek gyújt mécsest?

       Az elmúlt napokat egy kedves, vidéki szállodában töltöttük Robival. Ott láttuk a következőket:

       Egy idős házaspár, erősen túl a hetedik x-en a közeli asztalnál étkeztek. A feleség tolta férjét tolókocsiban. Minden mozdulatuk nyugodt, összeszokott volt. A feleség közvetlenül a székhez gurította férjét, majd egyik kezét nyújtva segített neki, hogy ő remegő lábakkal átülhessen rá. A széket összecsukta és a fal mellé helyezte. Elment megnézni, miből lehet választani, majd a férje kívánságának megfelelően odavitte elé. Az ételt összevágta kis darabokra, majd ügyesen kanállal, villával megetette őt. Mindezt a világ legtermészetesebb módján, kedvesen, gyengéden, mosolyogva tette.

       Amikor a férj lenyelte az utolsó falatot, remegő kezeivel, többször végigsimogatta felesége kezét. Mindketten épp olyan rajongással, csillogó, szerelmes szemekkel néztek egymásra, mint valamikor évtizedekkel ezelőtt, mikor megismerkedtek.  

       A másik házaspár, mindketten túl a nyolcvanon, kicsit távolabb ült tőlünk. A férj hajlott háttal, bottal tudott csak közlekedni. Az ételt lassan, de ügyesen még elvitte magának, de a kávénál már a felesége segítségére szorult. Amikor a feleség letette a kávét élete párja elé, ő megfogta a kezét, finoman a szájához emelte, és megcsókolta, miközben hosszan, egymás szemébe néztek. Egy hangot sem szóltak, de a szemük csodákat mesélt. 

        A szomszéd asztalnál ült az ötvenes házaspár, amennyire csak lehetett szorosan egymás mellett. Miközben a férj „felszolgálásával” saját és közös tányérból összebújva csipegették a vacsorát, halkan nevetgéltek és apró puszikat adtak egymásnak. 

        Mindegyiküknél azt láttam, hogy a gyengédség, a törődés, a figyelem megmaradt, még akkor is, ha életük során nekik is, mint sokunknak, sok bajjal, nehézséggel kellett is megküzdenünk. Nem hagyták kialudni szerelmük lángját.

        Mondhatnánk, hogy ez színház, csak a külvilágnak szól, a körülöttük lévő embereknek. Pedig nem! Mindez olyan csendesen, észrevétlenül történt meg, hogy rajtunk kívül más talán észre sem vette!

       Úgy gondolom, hogyha életünk során nem hagyjuk megkopni mély érzelmeinket, akkor a halállal eljövő végső elválás is könnyebb. Amikor két ember nagyon szereti egymást, szeretetük, figyelmük a gyermekeikre, szüleikre is áttevődik.

       Nem lesz csak november elseje, az az idő, amikor megemlékezünk szeretteinkről, hiszen azt bármikor megtehetjük és meg is tesszük: Anyákról, Apákról, Dédikről, Keresztszülőkről, kedves Nagynénikről, Nagybácsikról is szólnak az otthoni beszélgetések. Elegendő egy szál gyertya, amit bármikor, de közösen gyújtotok meg. Nem lesz szükség családi sírboltokra, márvány emlékművek emelésére, vagy egy púpos kosár temetőmécses vásárlására sem, amit sokan lelkiismeret furdalásból vesznek meg.

       Ha szereteted valóban a szívedben él, akkor mindez másként lesz természetes.

Búcsúzóul Tanítóm, Laodé 2011-es Útravaló gondolataiból idézek neked részéleteket:

„Úgy élj, hogy érdemes legyen a halálod pillanatában elégedetten visszagondolni az életedre, hogy jó érzéssel tudj visszanézni rá, és jó érzéssel tudd otthagyni azokat, akiket szeretsz, és téged is szeretnek.

A halálnak örömnek kell lenni és elégedettségnek, ezt érezd, amikor elmész, és ezt érezzék azok is, akik itt maradnak.

Csak ez számít, nem az, hogy ki voltál az életedben, volt-e vagyonod vagy sem. Legyen mindig tiszta a szíved és tiszták a gondolataid!”

„Szeretni tanítsd meg őket igazán, mert csak így tudják elhagyni a békétlenséget, a folyamatos elégedetlenséget és a haragot.”

„Nem számít a vallás, hogy hisz, vagy nem hisz valaki Istenben, Jézusban, Allahban, bárkiben, önmagában kell hinnie, hogy önmaga képes bármit megtenni, ami a feladata, és azt jól képes megtenni. Biztos kell, legyen abban, hogy ezzel örömet, jó érzéseket és boldogságot ad másoknak. Jól csak a szívével lát az ember, legyél mindig nyugodt és kiegyensúlyozott.”

 „Gondolj azokra szeretettel, hálával mindig, akik szeretnek téged és teremts lehetőséget a velük való beszélgetésre.”

 

Szeretettel: Judit