Najapi® a Kilimanjaron

Kedves Olvasó!

Amikor Jutka megkért arra, hogy írjak néhány sort a kilimanjarói kirándulásról örömmel tettem eleget a kérésnek. Lehet, hogy hibáztam, mert azután, hogy az anyagot átadtam neki, jött a következő kérés. Írjak egy úti beszámolót is, ami kissé részletesebb. Sajnos én nem vagyok túl jó írói vénával megáldva, így előre is elnézést kérek a kevéssé szabatos stílus miatt. De további szabadkozás helyett jöjjön a lényeg.

Az utazás eleje:

Sajnos az indulásunk nem sikerült valami jól. Az Egyiptomi Légitársaság Budapestre érkező gépe meghibásodott, és így közel hat órás késéssel indultunk el Budapestről Kairóba. Volt azonban egy ígéretünk a légitársaság képviselőjétől, hogy a Kairóból továbbinduló gép megvár bennünket. Természetesen nem várt meg, így végül Etiópiát is megjárva jó fél napos késéssel érkeztünk meg Tanzániába a dari repülőtérre, ahonnan még tíz órát kellett autóznunk, hogy eljussunk a Kilimanjaro lábánál fekvő Maranguba. Hajnali kettőkor érkeztünk a KIBO Hotelbe, ahol – az afrikai vendégszeretetre jellemzően – a személyzet megvárt és meleg étellel fogadott. Vacsora után tisztálkodás és alvás.

A mászás:

Az 1. nap:

Ébredés után gyors reggeli és utána pakolás. Szét kellett választani azt a felszerelést, amit a hegymászáshoz magunkkal kellett vinni, mert a következő héten csak azt használhattuk, amit magunkkal viszünk. Minden mászó mellett van egy hordár, aki az adott napra való felszerelésen kívül fennmaradt részt utánunk hozza.

A képen a kis nemzetközi magyar csapat látható a szálló bejárata előtt, akik között Sebastian személyében egy barátságos és lelkes német túrázó is szerepelt. (balról–jobbra haladva Péter, Bence, Sebastian, Anna, és én).

A felkészülés után a megmaradt csomagokat a szállodában hagytuk és autókkal elindultunk a Nemzeti Park bejáratához. Itt már csatlakoztak hozzánk a csapat részét képező hegyi vezetők is, szám szerint ketten, Denis és Moris. Délelőtt 11 körül értük el a Nemzeti Park bejáratát, ahol a bejelentkezés és a mászási engedély kiváltása után végül is 12.00-kor indultunk el Maranguból, a Kilimanjaro Nemzeti Park kapujától, 1847 méter magasságból az első állomásra a Mandara táborba 2707 méteres magasságba.

A képen a park bejárata az adminisztrációs házzal.

 Az út nagyon szép volt. Kezdetben az őserdőn keresztül vezetett az utunk a közel 30oC körüli hőmérsékletben. A 3. és a 4. kép az őserdei tájat mutatja. A sok emelkedő és a földet behálózó, de a földből kinyúló gyökérzet kényszerű kerülgetése miatt eléggé lassan haladtunk.

 

Az út felénél ebédeltünk és végül este hat körül értük el a Mandara tábort. Az út kb. 12 kilométer és a szintemelkedés 860 méteres volt. Evés és alvás kellett volna következzen, de a magashegyi mászásnál van egy íratlan szabály „mássz magasabbra, aludj mélyebben”. Ez azt jelenti, hogy a túra alatt midig feljebb kell kapaszkodni néhány 10-100 méterrel, mint ahol az ember az éjszakát tölti, így ugyanis a szervezet jobban tud alkalmazkodni ahhoz a környezethez, ahol az éjszakai alvás történik. Az emelkedés ugyanis eléggé megviseli a szervezetet. A tapasztalatok alapján egy ember naponta különösebb probléma nélkül kb. 300 méret emelkedést visel el. Esetünkben egy minden nap legalább a duplája volt! Így az akklimatizáció ezen segítése alapvetően fontos feladatunk volt. Elmentünk tehát a közeli Maudni kráterhez egy rövid kirándulásra, majd visszatérve fogyasztottuk el vacsoránkat, és tértünk nyugovóra.

A képen az első állomás a Mandara tábor látható. A szállás egyszerű komfort nélküli faházakban volt. Egy faház, három emeletes ágy öt matrac. Mosdók és WC-k a közös helységben. Zuhanyozás hideg vízben. Szerencsére itt az éjszakai hőmérséklet még nem volt túl alacsony, de a hálózsák jó szolgálatot tett már itt is.

 

A 2. nap:

Reggel hétkor ébresztő, tisztálkodás és reggeli. A reggeli a második naptól kezdve lényegében a mászás teljes időtartama alatt azonos volt. Zabkása, kenyér, lekvár, méz, gyümölcs. Nem túl változatos, de nagyon tápláló. Az út ezen a napon 15 kilométer volt, ami 1010 méretes szintkülönbséggel párosult.

 

A cél pedig a Horombo tábor volt. Itt az út szavannásabb és eléggé köves területen vezetett. Helyenként láthattuk a környező kisebb kráterek kalderáit a távolban.A 6-10. képek a második nap útvonalán elénk táruló tájat mutatják. A 7. képen óriás lobélia, míg a 9. képen a Senecio Kilimanjari látható. Ezek a növények kifejezetten ezen a területen honosak.

Kilenc óra alatt teljesítettük az erre a napra előírt szakaszt és érkeztünk meg a Horombo táborba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kép a tábort mutatja. A zöld fedeles ház az ebédlő, a fehér tetejű pedig a mosdó, míg a kisebb, fekete tetővel fedett házak a szállások. A szállás itt is faház volt, de ez tágasabb volt, mint a Mandara táborban. A három emeletes ágy mellett még egy asztalka és két szék is volt a szobában. Persze mosdók és WC ezen a helyen is a nagyobb közös helységben voltak és zuhanyozni itt is csak hideg vízben lehetett. Az érkezés és a kipakolás után ismét egy kisebb emelkedés, majd pihenés, vacsora és alvás. A 3720 méteres magasságban éjszaka már igen hideg van, így a hálózsákba bújva még némi melegebb ruha is felkerült, hogy az éjszakát alvással és ne didergéssel kelljen eltölteni.

A 3. nap:

Ez a nap az akklimatizáció jegyében zajlott. A cél az, hogy a szervezet megszokja a nagyobb magasságot és a következő két nap kisebb megterhelést jelentsen az 1000 méteres szintemelkedések leküzdése során.

Ezért ezen a napon egy körtúrát tettünk, amely eredetileg a már 4000 méter fölötti magasságban fekvő Zebra sziklához vezetett volna. Az út mellett csodálatos Senecio Kilimanjari csoportok álltak, amint azt a bal oldali kép mutatja.

 

 

A Zebra szikla a mintázatáról kapta a nevét, és a kép mutatja is az okot. A csapat olyan jó állapotban volt, hogy részünkről tovább folytattuk az utat és a Kilimanjaro melletti másik kráterkúp a Mawenzi mellett elhaladva eljutottunk a Last Water Point-ig.

 

 

Ez a kép a Mawenzi kúpját mutatja, innen már lehetett látnia a Kilimanjaro jeges kalderájának sziluettjét is (következő kép).

 

 

 

 

 

 

Last Water Point, azt a helyet jelöli melytől fölfelé már nincsen vízvételi lehetőség! A kísérők tehát vagy a Horombo táborból visznek magukkal két napra való vizet, vagy a Kibo táborból vissza kell jönniük eddig a pontig, ha föntebb elfogy a víz. Márpedig ilyen előfordul.

 

Érdekes volt látni, hogy a világ minden tájáról érkező kalandvágyó, szuszogó, lassan mozgó, kevés felszerelést vivő „hegymászók” mellett, hogyan „szaladnak el a helybéliek a közel 15-20 kg-os csomagokkal, vizes hordókkal felpakolva. Egyébként meg kell jegyezni, hogy az út eléggé forgalmas. Nem ritka a 15-20 fős csoport sem, akik egymás mögött haladva képeznek egy-egy karavánt, amely karavánnal legalább 3-4 helyi hegyi vezető is együtt halad. A magaslati környezethez való alkalmazkodás másik kiváló példája, hogy a teherhordók, akik a hegymászók csomagját viszik (a sajátjukon kívül) minden nap később indulnak a táborból és hamarébb érnek föl a következő táborhelyre úgy, hogy még a szállást is elő tudják készíteni az érkezőknek. De ők ott születtek és kéthetente-háromhetente teszik meg az utat a vulkáni kúp aljáig, azaz a 4700 méteres magasságig a mászási időszakban.

A körtúra, amely kb. 8 kilométeresre sikerül kora délután ért véget. Így volt időnk a pihenésre. Az este és az éjszaka az előzőhöz hasonlóan telt el.

A 4. nap:

A Horombo háztól egy további 15 kilométeres útszakasz vezet el a Kibo házig, amely már 4708 méter magasan fekszik és közvetlenül a kráterkúp meredeken emelkedő lábánál terül el.

 

 

 

Az út nem volt rövid és a végén jelentős emelkedéssel zárult. Itt már hideg szél fújt és barátságtalan volt az idő. A növényzet is megváltozott. A magashegyi sivatag vette át a cserjés dúsabb növényzet helyét.

 

 

Az alábbi képek ezt a kevéssé szívderítő tájat mutatják. A bal oldali képen látható az út, és az is, hogy azon járnak emberek, egyáltalán nem kihalt a táj.

 

 

 

Délután négy óra körül érkeztünk meg a Kibo táborba, amely a 20. képen szemlélhető. Itt már kifejezetten hideg volt, a felhők időnként beborították a tábort, de a felhőhatár már alattunk volt. A nedves hideg csontig hatolt. Érkezésünkkor még a hó is esni kezdett, a nappali hőmérséklet pedig fagypont alatt volt.

 

 

Ez a kép a csúcsot mutatja, amely már ott magasodott felettünk és jól látszott a gleccserjég a kaldera peremének egy részén.

 

 

 

Itt látható az út a kráter oldalán felfelé. A következő kép pedig a Mawenzi csúcsa, amely a felhőkön áttörve még látszott.

Korai vacsora, egyeztetés a csúcsmászáshoz használandó felszerelésről. Sok meleg réteg ruha, fejlámpa. És ami nagyon fontos csoki, keksz, és víz, inni. Természetesen a vizet „melegen kell tartani, mert ebben a magasságban, és a -10oC alatti hőmérsékleten menet közben megfagy, és akkor probléma lehet a kiszáradással. A megbeszélés és az étkezés után mindenki megpróbált aludni, mert a mászás kezdetét 23.30-ra terveztük. A szállás itt már épített kőház volt. Nagy teremszerű szobákkal. Egy-egy szobában tíz emeletes ágy, hosszú asztal, és székek is. Viszont víz egyáltalán nem volt, mert az állandó fagypont alatti hőmérséklet miatt semmi értelme nem lett volna vezetékekkel próbálkozni, amik úgy is elfagytak volna.

Bár az eredeti terv az volt, hogy 23.30-kor indulunk, de a vezetők késtek és így csak 00.00 körül indultunk el. Az idő nem volt túl hideg (a szokásoshoz képest), mert csak -15oC volt, a hóesés elállt és a Hold is ragyogott. Így ideális mászó idő volt, de nekem a 4 technikai rétegen át is hidegnek tűnt a környezet. A Hold erősen világított, így az is segítette a mászást.

Az 5. nap:

Az elindulás után röviddel két csoportra váltunk szét az egyikben Sebastian és én voltunk egy vezetővel, mert a többiek nem tudták azt a tempót felvenni amiben mi szerettünk volna haladni. Itt pedig, már fontos, hogy mindenki magáért felelős és az eredmény elérése érdekében nem a csoport, hanem az egyén kerül előtérbe. A csúcs eléréséhez egyébként egy 6 kilométer hosszú útszakaszt kellett leküzdeni, a szintemelkedés pedig közel 1200 méter volt. A hideg a kevés oxigén és az éjszaka nem javította a körülményeket és az esélyt sem. Fontos megjegyezni, hogy az éjszakai mászás nem a romantika miatt van. A kráterkúp fala, amin mászni kell nagyon finom vulkáni hamu, amiben mászni olyan, mintha az ember egy finom homokhegyre szeretne feljutni. Éjjel a fagyos környezetben a hamu is megfagy, összeáll, és így könnyebb megbirkózni a meredek hegyoldallal.

Rövid pihenőt tartottunk a Hans Mayer barlangnál, majd tovább indultunk fölfelé egy szerpentines ösvényen, ahol előzni csak nagy nehézségek árán lehetett. A fáradtság időnként elborított, de a csoki és a víz minden esetben segített leküzdeni az érzést, és így 6 óra alatt felértünk a Gilmans Point-ra. Ez még nem Afrika teteje, csak a kaldera pereme. Innen még 1,5 órás út vezet a csúcsig. Közben a Nap felkelt és megvilágította a tájat.

A kalderán vezető út pedig az alábbi képeken látszik. Itt a jég, a hó, a gleccser az úr. A 28. kép egyébként a kráter belsejét mutatja, míg a 26. kép a kráter külső falát fedő – és a korábbi képeken is látszó – gleccserjeget, amely 8-10 méteres magasságig ér föl.

 

Kb. nyolc órára értünk oda az Uhuru csúcshoz, amely 5895 méter magas és Afrika legmagasabb pontja. Érdemes belegondolni, hogy négy nappal ezelőtt még 1847 méteres magasságból, az őserdőből 30oC hőmérsékleten indultunk el.

 

 

Mostanra a -15oC-os jégbirodalomba érkeztünk meg közel 6000 méter magasra! Jó érzés volt, hogy eddig kitartottam és sikeresnek éreztem magam, mert a cél amit kitűztem magam el teljesült.

 

 

 

Fényképezés, a Najapi zászló elhelyezés fent, a csapat sikeresen felért része a lenti képen látható. Sajnos Péter a hajnali mászás során rossz állapotba került, tüdeje bevizesedett, így vissza kellett fordulnia Bencével együtt. Ők most nem tudtak feljutni a csúcsra.

 

Az ünneplés után tíz óra körül elindultunk vissza. A finom hamuban, amely a Nap melegétől már felengedett a fagy szorításából inkább lesíeltem, mint mentem. Közben egy rövid időre ismét megálltunk a Hans Mayer barlangnál. Itt készítettem egy fényképet is amely a barlang falán elhelyezett Teleki Sámuel emléktáblát mutatja.

Jó tudni, hogy itt is vannak magyar emlékek! Végül délután kettő óra körül értünk vissza a Kibo házhoz. Itt derült ki pontosan, hogy Bence Péterrel még ennél is mélyebbre ment vissza, mert a hegyi mentők a Kibo házban úgy találták, hogy a komolyabb szövődmények elkerülése miatt sürgősen lentebb kell menni Péternek. Mint később megtudtuk Pétert feltették egy kerekes hordágyra és szabályosan leszaladtak vele a Kibo háztól egészen a Horombo táborig, sőt onnan tovább a Nemzeti Park bejáratához. Így hamar összepakoltuk a cuccot és elindultunk vissza most már nem erőltetett saját tempómban. Az ötödik napon megtett összességében 27 kilométeres út után este hétre értünk vissza a Horombo házhoz, ahol gyors vacsora, lefekvés és alvás zárta a napot.

A 6. nap:

A mászás utolsó napján megint két házat kellet lemenni, ami több, mint 26 km volt. Reggel nyolckor indultunk el lefelé és egy menetben, komolyabb pihenő nélkül délután három óra körül érkeztünk meg a Nemzeti Park bejáratához, ahonnan néhány nappal korábban indultunk. Lent ünneplés, oklevél átvétele és indulás vissza Arushába. Itt a szállásunk az Impala Hotelben volt. Iszonyatos hosszú zuhanyozás, borotválkozás és azután vacsora. Vacsora után vissza a szállóba, ahol vetett ágy várt bennünket, szúnyoghálóval. Mély pihentető alvás normál ágyban, normál hőmérsékleten, tele hassal. A Kilimanjaro megmászása után ez is feledhetetlen élmény volt!